Harry novella

Sziasztok! 
Nem, nem új résszel jelentkezek, viszont egy újabb írásommal. Egy rövid Harry Styles novella, ami remélem tetszeni fog. Ha elolvastad kérlek jelezd egy hozzászólással. Köszönöm:
Lilla
Xx

I miss your hair, I miss your smile, I miss your voice, I miss your everything. I miss you, Harry.

"Nem múlik. Egyszerűen nem múlik, bármit is tettél vagy mondtál, nem múlik el, nem tudom leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd, a lelkem ösztönösen hozzád kívánkozik. Olyan, minta megszűnnék létezni.
Őrülten hiányzol, és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. Vagy nevezzük a nevén, elmentél. Örökre. Szeretlek, s ezt nem tudom kiölni magamból."

Drága, Harry. Ma van egy éve. Egy éve, hogy elhagytál engem, végleg. Az elején még hitegettem magam, hogy egyszer úgyis visszakaplak, de akkor jött a katasztrófa. A szakításunk éjjele. Amikor Te véget vetettél az életednek. Vagyis véget vetettek a Te életednek... Még mindig nem fogtam fel. Még mindig viselem a következményeket. Amikor megláttam kihűlt, s hidegtől dermedt tested, azt kívántam bárcsak én feküdnék ott helyetted. Nem Harry, nem te vagy a hibás, hanem a figyelmetlen sofőr, aki beléd hajtott egy téli éjjelen. Az emlékek sorozata filmként játszódik le a gondolataimban.

 Ma egy éve, hogy elmentél. Itt hagytál. Itt, ebben a kegyetlen és zsúfolt, de mégis üres világban. Igen üres, mert Te már nem vagy itt. És többé már nem is leszel. 

Egy éve vagyok, egy kopott épület falai között. A rehabilitációs osztályon. Amikor megtudtam, hogy elmentél az élők közül összetörtem. Hónapokon át sírtam. Többször megvágtam magam, és gyógyszerfüggő lettem. Nem mertem tükörbe nézni, mert féltem attól, hogy Te visszanézel rám, és azt látod, aki most vagyok. Vagyis, aki akkor voltam. Nem akartam, hogy úgy láss. Menekültem a világ sikító zaja ellen. Úgy éreztem, hogy egy börtönben ülök, és nem egy gyógyulásra váró teremben. Több napig nem ettem, ezért a súlyomból rengeteget veszettem. Be kellett vinni az intenzívre. A csipogó gépek zakatolása úgy zengett a fülemben, mint a süvítő szél, romboló ereje. Az ablakon kinézve nem láttam mást, mint a sivár, elhagyott természetet. A fák kopasz koronáit, s a törzsek repedt testeit. A szél ritkán, de nagyokat tépett az eltörni vágyó gallyakra. Még a természet is ijesztő nélküled.
 Megölt a magány. Csuklómba többször véstem  bele a neved. Annyira gyönyörű neved van, Harry. Miért mentél el?...

 Esténként még most is arra kelek fel, hogy csak álmodom, s mikor kinyitom a szemem, Te itt fekszel mellettem. De nem. Elveszítettelek, Harry. És azt hiszem, még csak most fogtam fel. Helyesbítve csak rájöttem, hogy már nem jössz vissza. Soha nem fogom felfogni, pláne nem elfogadni. Hiányzik minden együtt töltött idő. Hiányzik rekedtes hangod, ahogyan a nevemet ejted ki ajkaidon. Hiányoznak a rakoncátlan, rendezetlen, göndör fürtjeid, amikkel naphosszat tudtam volna játszani. Igen, egyszerűen hiányzik minden.

 Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy közéd és közém nem állhat semmi? Biztosan emlékszel. Sajnos ez nem így lett. Mára már látom, mit veszítettem. Téged. Te egy kincs voltál, Harry. Egy kincs, amit már senki nem találhat meg. Mint, amikor egy hajó elvész a mélybe. Mindenki tudja hol tűnt el, de a benne lévő kincseket örökre elnyeli az óceán. Mint téged...

 Tudom, hogy látsz engem. Tudom, hogy azon az estén a szakításunk nem volt komoly, csak egy átmeneti vita. Bár ezen már késő gondolkodnom, hiszen vége. Tudom, hogy vigyázol rám. Érzem jelenléted a mozdulataimban és a cselekedeteimben. Annyira szeretlek. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha elveszítelek. Ennyi idő után is fáj. És tudom, hogy halálom napjáig fájni fog, mert a tátongó űrt már senki nem tudja betölteni, rajtad kívül. 

 Most itt állok. Egy márványsír előtt. Nézem a feliratot, ami a szívembe hatol.

" Harry Stlyes 1994-2013"

-Miért, Harry ? Miért? -tört ki belőlem a zokogás.

A szél sziszegő hangja, gorombán a hajamba tép, így rendezi kedvére a tincseimet.

Tudod, Te teszel engem erőssé. Istenem, ha tudnád mennyire hiányzol. Annyira lehetetlen vagyok nélküled. Tudod, az emberek mindig próbálnak menekülni a fájdalom elől. Az elején még én is ezt tettem, de rájöttem, hogy ha kárt teszek magamban, azzal Téged bántalak. És én nem tudnék neked fájdalmat okozni, mert szeretlek. Szeretlek. Jobban, mint bárki mást ebben a reménytelen világban. Utálok élni, hiszen nélküled nem találom a helyem. 

 A régi felvételeket még mindig őrzöm. Ez az egyetlen, ahol még hallhatom simogató hangod, ami megmelegíti a szívem. Nem akarok önsajnálkozó lenni, próbálok talpra állni. Ugye bízol bennem? Ugye egy nap képes leszek megbocsájtani a halálnak? Ugye, Harry?

 Egy szál vörös rózsát helyeztem sírköved domborulatára. Mindig Te mondtad nekem, hogy a rózsa örökkévalóságot jelent...

Ne aggódj, Harry, hamarosan találkozunk...Ígérem!

"Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk..."