Én nem érezhetem ezt az érzést. Túlságosan felkavaró lenne.
Nem is tudok hasonlatot mondani rá. Talán felkavaró, mint egy kialakulóban lévő vihar? Vagy mint a le nem tüdőzött cigifüst? Ez mind olyan elavult. Egyik hasonlat sem jó rá.
Egyszerűen csak érzem ezt az érzést, csak úgy ott van. De néha még sincs ott. Csak úgy fellobban alkalomadtán. És ez megőrjít.
Nem tudok kiigazodni az érzelmek hullámán. Nem tudok kiigazodni magamon. Sem rajta. Sem a minket körülvevő embereken.
Mindenki rohan, senkinek sincs ideje beszélgetni. Nekünk sincs. Megakadályoz az idő. Vagy talán mi akadályozzuk meg magunkat? Fogalmam sincs, de nem jó ez így.
Szeretnék neked mondani valamit. De mi legyen az?
Kezdjem talán azzal, hogy szeretem a szemeid színét? Azt, ahogy a zöld beleolvad a barnába, akár egy örvény a vízben.
Vagy, hogy imádom a hosszú, hullámos, aranybarna hajfürtjeidet? Főleg, amikor összeborzolja a csillapíthatatlan szelek tánca. Amikor a kósza hajszálak keresztezik gyönyörű tekintetedet.
Vagy mondjam azt, hogy imádom a mosolyod? A kis ráncocskákat a szemeid alatt, mikor őszintén nevetsz. Amikor tényleg őszintén.
Szeretlek nézni.
Mikor nem csinálsz semmit. Mikor olvasol. Mikor beszélgetsz.
Mindig.
Naphosszat tudnálak nézni, ha itt lennél. Ha.
És, ó te jó ég, amikor a nevemen szólítasz. Szeretem a nevemet a szádból hallani.
Szeretem mikor magas tested az enyém fölé tornyosul, akár egy védelmi bástya. Közel jössz, annyira közel, de mégsem érsz hozzám. Nem érünk egymáshoz.
Pedig akarjuk. Mind a ketten. Ó, túlzottan is!
De mégsem tesszük meg.
Csak hallgatunk. Csak halogatunk.
Bámulunk a sötétben. És egymás tekintetében. Átlátunk az álarcon. Többet látunk egymásban, mint a körülöttünk zajoskodó emberek.
Kizárjuk a zajt. És egy kicsit az érzelmeket is. De csak egészen kicsit.
Próbáljuk elrejteni a fájdalmat, a hiányt, a hazugságokat, a hamis szeretetet, a szenvedést, mindent.
Most csak mi vagyunk itt. Persze, ez relatív, hiszen körbevesz minket a tömeg, de mint mondtam, ez nem számít most.
Létezik, hogy megértenénk egymást csak a tekintetünkön keresztül? Hiszen annyi mindent elárul rólunk a szemünk.
Látom megcsillanni benne a gyötrelmet, de az olykor előbukkanó boldogságot is.
Én nem tudom mi van.
Tényleg nem.
Képtelen lennék megmondani.
Én nem érezhetem ezt. Nem szabadna ilyeneket éreznem. Nem szabadna ilyeneket éreznünk.
Az összes kérdésemre, vágyamra, kívánságomra nem a válasz.
Nem szabad.
Nem tehetem.
Nem érthetik.
Nem lehetséges.
Nem!
De sajnálom, szeretlek.
